Elfeledett hagyomány: A Halál
Elmúlik. Elpusztul. Vége lesz.
Mindennek és mindenkinek!
Ki született, mind haldoklik. Mert születése pillanatában biztos a pusztulása. Amíg az élet csodája, ez a megállíthatatlan nőni akarás fenntartja a testet, addig él, majd porba hullik és részeire foszlik.
Mind tudjuk miről van szó. Tudjuk hogy meghalunk.
Félünk tőle.
Egyre jobban félünk tőle.
Miért?
Kezdjük a homályban! A semmiből, a homályból jövünk.
Emlékszel mit csináltál édesanyád méhében?
Emlékszel milyen volt születni?
Egy új világra érkezni, egy ismeretlenre?
Talán nem is értelmes a szó: "ismeretlen", hiszen tudatod még nem állt össze, csak az agy, az alapja a gépnek létezett. Mint mély álomból ébredni, szép lassan tisztult ki a világ. Szép lassan állt csak össze mi micsoda. Arra sem emlékszel, de kezdetben a saját kezed sem tudtad micsoda. Hónapok munkája, heves kapálózás és próbálkozás míg rájössz: ez az én kezem, és így lendül balra.
Élsz - itt vagy - és tudsz. Már tudsz és gondolsz.
Értelmed megvilágítja: az üveg tisztasága nem örök. Látod az öregeket, az időseket, látod miként csúszik tudatuk vissza a homályba. Látod miként párásodik be a tudat tiszta üvege újra. Majd a végén megtörténik a halál.
Átlépett.
Hova? Túlvilágra?
Nem hiszem. Vissza a semmibe. Vissza a homályba. A tudattalanba.
Homályból a homályba, semmiből a semmibe.
Idegen.
Idegen a halál. Nem láttuk. Korházak, temetők, ravatalozó, koporsó. Felnőttem, de halott embert még csak filmben láttam. Haldokolni embert pedig egyáltalán nem.
Félünk.
Félünk a haláltól, és ahogy minden mással tesszük ami fájdalmas, vagy félelmetes, ezt is szőnyeg alá söpörjük. Ezt is letakarjuk. Bezárjuk a pincébe. Még beszélni sem akarunk róla. Pedig közös ez a sors. Közös ez a teher. Mind visszük, mind megkapjuk a halál súlyát.
Gyermekeink úgy nőnek fel, hogy legtöbbjük nem lát halált. Még állatét sem.
Pár évszázada még megtanítottuk őket ölni. Meg kellett tanulnia a gyermeknek miként szúrja meg az állatot, hogy az leghamarabb kimúljon. Kegyes gyilkosság. Szükség volt rá, hogy a család enni tudjon, de az együttérzés amelyet az állat felé mutatsz megköveteli, hogy gyorsan végezz vele. Tisztelet alakult ki. Tudtad hogy fájdalmat érez. Tudtad, hogy elveszed az életét hogy saját gyermeked tápláld aztán vele. Nem hagyhattad ki, másképp nem fejlődhetsz.
Ma már csak megeszed. A közértben kapod készen. A halál oly messze került. Annyira idegen és távoli, hogy a felnövekvő generációknak fogalma sincs annak szükségszerűségéről. Nem értik mi a halál. Nem értik, hogy a halál az élet stratégiája a fejlődésre. A régi elpusztul, teret és táplálékot ad az újnak. A új más utakat jár másfelé próbálkozik. Máshogy mutálódnak a génjei. Végtelen próbák. Minden egyes egyed egy új próba. A sikeres tulajdonság nagyobb eséllyel öröklődik. A halál a biztosíték, hogy a homokszem nem marad a rendszerben.
Egyenes következménye mindennek a halál tagadása. A szenvedés és a kín tagadása. Ahogy Nietzschét eldobjuk, nem hallgatunk rá többé, nem akarunk fájdalmat - nem tudva, hogy anélkül nem fejlődhetünk - úgy a halált sem akarjuk, és azt hazudjuk, nincs és nem is lesz. Majd utolsó éveinket élve gondolkozunk el micsoda szörnyeteggel nézünk farkasszmet, és mennyi mindent vesztegettünk el. Olyan drága és olyan fájdalmas lesz az idő, amelyet nem arra áldoztunk mi szívünknek kedves. Minden perc szitkot és átkot szül, - saját fejünkre szórjuk - mert vissza már nem mehetünk előttünk pedig a semmi szakadéka, a halál.
Az öregek legtöbbje hazugságokba temeti egészen az utolsó pillanatig a hibáit, pedig a nyugodt elmúlásnak az ára a szembenézés volna. Isteneket keresnek, fohászkodnak, túlvilágot képzelnek, a második esély, a megváltás reményében. De már nem számít.
A halál eltörli a keserűségüket is, nem csak az örömüket. Ezért pokol és menny egyszerre jön el. Pokol, mert a jó mind megszűnik, de Mennyország is, mert a keserűség sincs többé. Nyugalom, örök nyugalom...
A felismerés, hogy a halál a végtelen nyugalmat hozza el, számomra elfogadhatóvá tette az életet a halál tudatával. Úgy érzem mégis, hogy gyermekeink nem látják a természetnek ezen arcát, amely mindenkinek és mindennek része. A halál a közös sors, melyet ismernünk kellene. Gyerekeinknek tőlünk kéne megtudni mi is az és nekünk szüleinktől kapni a hagyományt.
Mindennek és mindenkinek!
Ki született, mind haldoklik. Mert születése pillanatában biztos a pusztulása. Amíg az élet csodája, ez a megállíthatatlan nőni akarás fenntartja a testet, addig él, majd porba hullik és részeire foszlik.
Mind tudjuk miről van szó. Tudjuk hogy meghalunk.
Félünk tőle.
Egyre jobban félünk tőle.
Miért?
Kezdjük a homályban! A semmiből, a homályból jövünk.
Emlékszel mit csináltál édesanyád méhében?
Emlékszel milyen volt születni?
Egy új világra érkezni, egy ismeretlenre?
Talán nem is értelmes a szó: "ismeretlen", hiszen tudatod még nem állt össze, csak az agy, az alapja a gépnek létezett. Mint mély álomból ébredni, szép lassan tisztult ki a világ. Szép lassan állt csak össze mi micsoda. Arra sem emlékszel, de kezdetben a saját kezed sem tudtad micsoda. Hónapok munkája, heves kapálózás és próbálkozás míg rájössz: ez az én kezem, és így lendül balra.
Élsz - itt vagy - és tudsz. Már tudsz és gondolsz.
Értelmed megvilágítja: az üveg tisztasága nem örök. Látod az öregeket, az időseket, látod miként csúszik tudatuk vissza a homályba. Látod miként párásodik be a tudat tiszta üvege újra. Majd a végén megtörténik a halál.
Átlépett.
Hova? Túlvilágra?
Nem hiszem. Vissza a semmibe. Vissza a homályba. A tudattalanba.
Homályból a homályba, semmiből a semmibe.
Idegen.
Idegen a halál. Nem láttuk. Korházak, temetők, ravatalozó, koporsó. Felnőttem, de halott embert még csak filmben láttam. Haldokolni embert pedig egyáltalán nem.
Félünk.
Félünk a haláltól, és ahogy minden mással tesszük ami fájdalmas, vagy félelmetes, ezt is szőnyeg alá söpörjük. Ezt is letakarjuk. Bezárjuk a pincébe. Még beszélni sem akarunk róla. Pedig közös ez a sors. Közös ez a teher. Mind visszük, mind megkapjuk a halál súlyát.
Gyermekeink úgy nőnek fel, hogy legtöbbjük nem lát halált. Még állatét sem.
Pár évszázada még megtanítottuk őket ölni. Meg kellett tanulnia a gyermeknek miként szúrja meg az állatot, hogy az leghamarabb kimúljon. Kegyes gyilkosság. Szükség volt rá, hogy a család enni tudjon, de az együttérzés amelyet az állat felé mutatsz megköveteli, hogy gyorsan végezz vele. Tisztelet alakult ki. Tudtad hogy fájdalmat érez. Tudtad, hogy elveszed az életét hogy saját gyermeked tápláld aztán vele. Nem hagyhattad ki, másképp nem fejlődhetsz.
Ma már csak megeszed. A közértben kapod készen. A halál oly messze került. Annyira idegen és távoli, hogy a felnövekvő generációknak fogalma sincs annak szükségszerűségéről. Nem értik mi a halál. Nem értik, hogy a halál az élet stratégiája a fejlődésre. A régi elpusztul, teret és táplálékot ad az újnak. A új más utakat jár másfelé próbálkozik. Máshogy mutálódnak a génjei. Végtelen próbák. Minden egyes egyed egy új próba. A sikeres tulajdonság nagyobb eséllyel öröklődik. A halál a biztosíték, hogy a homokszem nem marad a rendszerben.
Egyenes következménye mindennek a halál tagadása. A szenvedés és a kín tagadása. Ahogy Nietzschét eldobjuk, nem hallgatunk rá többé, nem akarunk fájdalmat - nem tudva, hogy anélkül nem fejlődhetünk - úgy a halált sem akarjuk, és azt hazudjuk, nincs és nem is lesz. Majd utolsó éveinket élve gondolkozunk el micsoda szörnyeteggel nézünk farkasszmet, és mennyi mindent vesztegettünk el. Olyan drága és olyan fájdalmas lesz az idő, amelyet nem arra áldoztunk mi szívünknek kedves. Minden perc szitkot és átkot szül, - saját fejünkre szórjuk - mert vissza már nem mehetünk előttünk pedig a semmi szakadéka, a halál.
Az öregek legtöbbje hazugságokba temeti egészen az utolsó pillanatig a hibáit, pedig a nyugodt elmúlásnak az ára a szembenézés volna. Isteneket keresnek, fohászkodnak, túlvilágot képzelnek, a második esély, a megváltás reményében. De már nem számít.
A halál eltörli a keserűségüket is, nem csak az örömüket. Ezért pokol és menny egyszerre jön el. Pokol, mert a jó mind megszűnik, de Mennyország is, mert a keserűség sincs többé. Nyugalom, örök nyugalom...
A felismerés, hogy a halál a végtelen nyugalmat hozza el, számomra elfogadhatóvá tette az életet a halál tudatával. Úgy érzem mégis, hogy gyermekeink nem látják a természetnek ezen arcát, amely mindenkinek és mindennek része. A halál a közös sors, melyet ismernünk kellene. Gyerekeinknek tőlünk kéne megtudni mi is az és nekünk szüleinktől kapni a hagyományt.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése