Zenebuddhizmus

Nincs post AKPH nélkül.

A Hiperkarma úgy járt, mint a Quimby. Értem ezt úgy, hogy mikor Kiss Tibor es Bérczesi Róbert lerakta a kábitószert, akkor a szövegek elvesztették azt a sötét, cinikus, szociopata hangulatot, ami alaphangon bevonzott. Ez engem azért üt szíven, mert számomra ez a kvintesszenciája a zenéjüknek. A Hiperkarma "csak" annyival csinál többet, hogy kollektíven kritizálja az egyént. Gyakran vádaskodik, a fejedhez vág dolgokat, vagyis finomabban fogalmazva szembesít, kizökkent, és új nezőpontot ad. Ha Brecht bácsi sírja fölött lefordítanék pár sort németre, életre kelne, és megtanulna magyarul, aztán írna egy drámát a Bérczesi életeről. Meglepően későn szántam rá magam hogy végighallgassam az albumait, pedig két-három számot ismertem is. Azt az epifániat, azt a vallásos élményt karcoló, sarokbol kiforditós, valóság-szőnyeg kirántós, tükörrel pofánbaszós revelációt amit ez a zene csinált nekem... az ilyen pillanatokert élek. Feketepéter, Konyharegény, Kérdőjel, Szóbaszó és még sorolhatnám.

Az újabbak inkább a megérkezés, megnyugvás, megtisztulás, megelégedes jegyeiben szólnak, ami tőlem meg messze van. A nyugalomnak ilyen a természete, unalmas. Mármint fejlődes szempontjából. A buddhista motívumokat keresztényekre, az elengedést megnyugvásra, az ego-megszabadulást istenre cserélni tőlem idegen. Főleg hogy ebben a személyiségjegyemben elég csúnyan benne van a keze a Hiperkarmának. Nagy túlzással egyik mentorom pálfordulását emésztgetem. De kár drámazni rajta, hogy már nem olyan mint volt. Sőt értékelem, hogy jobb helyen van a Bérczesi.

Hasonló mély nyomott hagyott bennem a Junkies együttes. Egy ideális világban ők futottak volna be a Tankcsapda helyett. Valahol a punk és a rock`n roll határán talán a legigényesebb magyar, mérges, nihilista társadalom-kritika amit csak kívánhat egy kamasz. Persze voltak kínos pillanatai, de ilyen ez a pop szakma. Megengedhető, mert rengeteget adott nekem zeneileg és főleg filozófiailag. Persze a lista ennél a kettőnel sokkal hosszabb.

Pontosan ezért vagyok teljesen kiégve, amikor zenéről diskuráláskor valaki olyat mond hogy mindegy, bármit, ami szól a rádióban. A színjátszás képességét tökéletesen mellőző pankrátor akciófilmjeivel egyenértekű. Meg amelyik azt mondja, hogy csak stílus A-t hallgat, sőt stílus B és C pedig egy istentelen bűn, mintha bármi értelme lenne egy stílust kompletten és végérvényesen elutasítani. Persze az ember nagy becsben tart bizonyos művészeteket, és vak másokra. Például én nem értem a táncot és a festészetet igazán. De ennek ellenére dobtam már el az agyamat freestyle-hip hop-robot (azt a szakzsargon mindenit) szerelemgyerekre, és még volt balett is, amit igazán tudtam értékelni. Illetve miután megtudtam, hogy adott rajzok, festmények javának alapjai Baudelaire-versek, rögtön értelme lett az egésznek, a hangulatnak és a motívumoknak. Az a mű amelyik a laikust is eléri, zseniális. Habár ez nyilván nem az én műfajom. *badum tss*

A zenét csak azért emelném felül, mert a leghétköznapibb művészet. A XXI. században kalapemeles helyett fülhallgatót emelünk, és szemrebbenés nélkül felpofozhatunk valakit, amikor azt kérdezi, hogy mi az a Spotify. Leélsz egy életet úgy, hogy nem mész A-ból B-be zenehallgatás nélkül, és közben hogy nem találkozol valami értékkel? Főleg ebben a korban, amikor belefulladunk a zene-, sorozat-, film-, könyvajánlásokba. Annyira rohadtul mindegy, hogy mit hallgatsz, nézel, olvasol, úgyis kivetíted magad, másokat. Az a minta amiben látsz, felfedi magát még a legindokolatlanabb helyeken is. Nincs az a szar amiben ne csillogna valami arany.

Kivéve a Republikot.
Meg pláne az Ákost.